Norbert Elias: Egy civilizációelmélet vázlata

in: A civilizáció folyamata. Gondolat 1987

(részletek)

A társadalmi kényszertõl a belsõ kényszerig

Miként keletkeznek egyáltalán az emberi világban olyan alakzatok, amelyet egyetlen ember sem szándékozott létrehozni, amelyek azonban távolról sem szilárdság, szerkezet és struktúra nélküli képzõdmények?

A válasz meglehetõsen egyszerû: az egyes emberek tervei és cselekedetei, érzelmi és ésszerû rezdülései állandóan baráti vagy ellenséges kapcsolatba lépnek egymással. Az egyes emberi terveknek és cselekedeteknek ez az alapvetõ összeszövõdése olyan változásokat és alakzatokat idézhet elõ, amelyeket egyetlen ember sem tervezett vagy hozott létre. Ebbõl, az emberek interdepenciájából, egészen sajátos rend származik, amely kényszerítõbb és erõsebb, mint az õt alkotó egyes emberek akarata és esze. Az összeszövödésnek ez a rendje szabja meg a történelmi változás menetét; ez alapozza meg a civilizáció folyamatát.

Ez a rend nem “racionális” ¦ ha “racionálison” azt értjük, hogy gép módjára jön létre egyes emberek célirányos megfontolásából ¦ és nem “irracionális” ¦ ha “irracionálisan” azt értjük, hogy felfoghatatlan módon keletkezik. Egyes emberek néha a “természet” rendjével azonosítják; Hegel és sokan mások egyfajta egyén feletti “szellemként” értelmezték, s Hegel elképzelése az “ész cselérõl” mutatja, hogy õt is mennyire foglalkoztatta az a tény, hogy sok olyasmi adódik az emberek összes tervezgetésébõl és cselekvésébõl, amit cselekvésében valójában egyik ember sem akart.

A társadalmi összeszövõdés jelenségeinek belsõ törvényei nem azonosak sem a “szellem”, az individuális gondolkozás és tervezés törvényszerûségével, sem annak törvényszerûségével, amit “természetnek” nevezünk, jóllehet a valóságnak mindezek a különbözõ dimenziói funkcionálisan széttéphetetlenül kapcsolódnak egymáshoz.

A civilizáció éppen oly kevéssé “ésszerû” és “racionális”, mint “irracionális”. Vakon indul útjára és vakon halad elõre, egy kapcsolati szövedék saját dinamikája hajtja, annak a módnak sajátos megváltozásai, ahogy az emberek kénytelenek egymással élni. Egyáltalán nem lehetetlen azonban, hogy valami “ésszerûbbet”, szükségleteinknek és céljainknak jobban megfelelõt csináljunk belõle. Mert éppen a civilizációs folyamattal összhangban nyújt az összeszövõdési mechanizmusok vak játéka maga is fokozatosan nagyobb játékteret az összeszövõdés szövedéke pszichikai habitusba való tervszerû beavatkozás számára, mely beavatkozások alapja az, hogy jobban megismerjük e folyamat nem megtervezett törvényszerûségeit.

Ha változik az emberi kapcsolatok szerkezete, ha kialakulnak a fizikai erõszak monopolszervezetei s tartós csetepaték és háborúskodások helyett az egyént békésebb, pénz- vagy presztízsszerzésre állított funkciók tartják kordában, akkor az affektusmegnyilvánulások lassan egy közepes szint felé törekszenek. A viselkedésben és az affektusmegnyilvánulásokban tapasztalható ingadozások nem tûnnek el, de mérséklõdnek. A kilengések már nem olyan nagyok felfelé, sem lefelé, a fordulatok nem annyira közvetlenek.

Az ellentétes oldalról világosabban látható, hogy mi változik. Az erõszakmonopóliumok létrejöttével az ember ember általi fenyegetettségét szigorú szabályozásnak vetik alá, és az kiszámíthatóbbá válik. A mindennapok mentesebbek lesznek az emberre sokkszerûen rátörõ fordulatoktól. Az erõszakot kaszárnyákba zárják; s az tárolóhelyérõl, a kaszárnyákból csak szélsõséges esetben, háborús idõkben és társadalmi felfordulás során tör be közvetlenül az egyén életébe. Mint meghatározott szakembercsoportok monopóliuma rendszerint kiiktatódik a többiek életébõl; s ezek a szakemberek, az erõszaktevés egész monopolszervezete most már csak a társadalom mindennapjainak peremén áll õrt mint az egyén viselkedését ellenõrzõ szervezet.

A fizikai erõszaknak és a belõle kiinduló fenyegetésnek még ebben a formában, mint ellenõrzõ szervezetnek is van bizonyos hatása a társadalomban élõ egyénre, akár tud róla, akár nem. De már nem állandó bizonytalanságot, hanem ellenkezõleg, a biztonság sajátos formáját honosítja meg az egyén életében. Már nem mint csapást mérõt vagy csapást elszenvedõt, mint fizikailag gyõzött vagy legyõzöttet dobálja ide-oda hatalmas élvezetkitörések és súlyos félelmek között; ebbõl a mindennapok színfalai mögött felhalmozott erõszakból állandó, egyenletes nyomás nehezedik az egyén életére, amelyet gyakran még csak meg sem érez, hiszen teljesen hozzászokott, viselkedése és ösztönkialakítása zsenge ifjúságától kezdve erre a társadalmi szerkezetre hangolódott. Valójában a viselkedés bevésésének egész gépezete változik meg; s ennek megfelelõen, mint mondottuk, nemcsak egyes viselkedésmódok változnak, hanem a viselkedés egész jellege, a pszichés önkormányzás teljes szerkezete. A fizikai erõszak monopolszervezete az egyént rendszerint nem közvetlen fenyegetéssel kényszeríti. Folyamatosan sokféle módon közvetített és messzemenõen elõre látható kényszert vagy nyomást fejt ki állandóan rá. Jórészt az egyén saját megfontolásán keresztül hat. Rendszerint csak mint lehetõség, mint ellenõrzõ szerv van jelen a társadalomban; a tényleges kényszert maga az egyén gyakorolja önmaga felett, egyrészt azáltal, hogy cselekedetei következményeit egész sor kapcsolódó cselekményre kiterjedõen ismeri, másrészt megfelelõ felnõtt gesztusok alapján, amelyek pszichés gesztusát gyermekkorában formálták.

Az erõszak monopolizálásával a megbékített helyeken az önuralom és a belsõ kényszer más típusa jön létre: a szenvedélymentes önuralom. A társadalmi ellenõrzõ és felügyelõ apparátusanak az egyén lelki háztartásában kialakuló ellenõrzõ apparátus felel meg. Mind az egyik, mind a másik pontos szabályozásnak kísérli meg alávetni az egész viselkedést, valamennyi szenvedélyt egyaránt. Mindkettõ ¦ az egyik jórészt a másik közvetítésével ¦ állandó, egyenletes nyomást fejt ki az affektusmegnyilvánulások elfojtása érdekében. A viselkedésben és az affektusmegnyilvánulásokban igyekeznek tompítani a szélsõséges ingadozásokat. Ahogy a fizikai erõszak monopolizálása csökkenti a félelmet és a rémületet, amelyet az ember a másik emberrel szemben érez, egyúttal azonban annak lehetõségét is, hogy bárki másnak kínt okozzon ¦ tehát meghatározott élvezet- és affektuskiélések lehetõségét ¦, úgy kísérli meg csökkenteni az állandó önkontroll, amelyhez az egyén most egyre jobban hozzászokik, a viselkedés ellentéteit és hirtelen átcsapásait, az összes megnyilvánulás affektustól terheltségét. Az egyént itt arra szorítják, hogy egész lelki háztartását alakítsa át: folyamatosan, egyenletesen és mindenoldalúan kell szabályoznia ösztönéletét és viselkedését.

Teljesen ugyanebbe az irányba hat az a fegyvertelen kényszer és erõszak, amelynek az egyén a megbékített mezõben ki van téve: például a gazdasági kényszer. Ezek is affektusokkal kevésbé telítettek, mérsékeltebbek, állandóbbak és nem annyira lökésszerûek, mint azok a kényszerek, amikkel a monopóliummentes társadalomban az egyik ember a másikkal szemben él. Ezek az egyén számára a társadalomban megnyíló összes funkcióban testet öltõ kényszerek szintén arra késztetik õt, hogy az adott pillanaton túl szakadatlanul hátra- és elõrepillantson, összhangban azzal, hogy most már minden cselekedet automatikusan hosszabb és differenciáltabb láncokra tagozódik; az egyéntõl azt követelik, hogy ¦ viselkedése távolabbi hatását szem elõtt tartva ¦ állandóan úrrá legyen pillanatnyi affektus- és ösztönrezdülésein; az egyénbe ¦ a másik mércéhez képest ¦ egyenletes önuralmat nevelnek, amely mint szilárd gyûrû fogja át egész viselkedését; arra szoktatják, hogy ösztöneit állandóan a társadalmi mércéknek megfelelõen szabályozza. Mint mindig, itt sem csak közvetlenül maguk a felnõtt funkciók alakítják ki az emberekben ezt a visszafogottságot, az ösztönök és affektusok állandó szabályozását; a felnõttek, részben automatikusan, részben egészen tudatosan, viselkedésmódjaik és szokásaik révén az ezeknek megfelelõ viselkedésmódokat és szokásokat alakítják ki a gyermekekben; az egyén már kora ifjúságától arra az állandó visszafogottságra és megfontoltságra hangolják, amelyre a felnõtt funkciók gyakorlásához szüksége lesz; ezt a visszafogottságot, viselkedésének és ösztönháztartásának szabályozását kiskorától fogva annyira szokásává teszik, hogy mintegy a társadalmi mércék reléállomásaiként kialakul az ösztönöknek a mindenkori társadalmilag szokásos sémák és modellek jegyében történõ automatikus önfelügyelete, egyfajta “ész”, egy differenciált és stabil “felettes én”, s a visszafogott ösztönrezdülések és hajlamok egy része az ember tudatában közvetlenül már egyáltalán nem is jelentkezik.

Azoknak a feszültségeknek és szenvedélyeknek egy részét, amelyeket egykor közvetlenül az embernek ember elleni harcában vezettek le, most az embernek önmagában kell leküzdenie. A békésebb kényszerek, amelyeket másokkal való kapcsolatai gyakorolnak rá, benne magában képzõdnek le; sajátos szokásgépezet, sajátos “felettes én” alakul ki benne, amely szüntelenül arra törekszik, hogy affektusait a társadalmi szerkezethez idomítva szabályozza, alakítsa át vagy nyomja el. Ám az ösztönök, a szenvedélyes affektusok, amelyek most már nem mutatkozhatnak meg közvetlenül az emberek közötti kapcsolatokban, elég gyakran ugyanilyen hevesen harcolnak magában az egyénben énjében e felügyeletet gyakorló része ellen. Az embernek ez az önmagával való félig automatikus küzdelme nem mindig vezet szerencsés megoldáshoz; az önformálás, amelyet az ebben a társadalomban való élet megkövetel, nem mindig hozza létre az ösztönháztartás új egyensúlyát. Elég gyakran kisebb-nagyobb zavarok állnak elõ, az ember egyik része fellázad a többi ellen vagy tartós megkeseredés következik be, s ez nehezíti vagy gátolja meg igazán, hogy úrrá legyen a társadalmi funkciók felett. A vertikális ingadozások ¦ nevezzük ez egyszer így õket ¦, a félelem és az öröm, az élvezet és a bûnbánat közötti átcsapások csökkennek, a horizontális ugrás, amely keresztül-kasul szeli át az egész embert, a “felettes én” és a “tudattalan” közötti feszültség viszont növekszik.

Egyes ösztönenergiák eltérítése és átalakulása nemcsak társadalmilag haszontalan kényszercselekedetben, különcnek számító mániákban és szokásokban, hanem egyénileg rendkívül kielégítõ és társadalmilag maximálisan termékeny tevékenységben és tehetségben is kifejezõdhet. Mind itt, mind ott a legképlékenyebb szakasz, a gyermek- és ifjúkor kapcsolatrendszere mint individuális alakzat képzõdik le az egyes ember pszichés apparátusában, felettes énjének és ösztönközpontjának kapcsolatában; mind itt, mind ott olyan szokásapparátussá szilárdul, amely valamennyi viselkedésmódban, a többi emberhez fûzõdõ összes további kapcsolatban kifejezõdik és tovább szövõdik. Kedvezõbb esetben ¦ jelképesen szólva ¦ lassan behegedhetnek a sebek, amelyeket a civilizációval járó konfliktusok ütöttek az egyéni pszichén; kedvezõtlenebb esetben sohasem forrnak be, vagy új konfliktusok hatására könnyen ismét felszakadnak… Ez az önkontroll az ifjúkori életszakaszokban még ma is gyakran inkább egymás fölé, alá és mellé torlódott jégtáblák összevisszasága, mint sima és szilárd jégpáncél.

Elméletileg tehát nem nehéz válaszolni arra, hogy mi a különbség egy sikeresnek, illetve sikertelennek számító individuális civilizációs kapcsolat között: az egyik esetben a folyamattal járó minden fáradság és konfliktus dacára végül is társadalmi felnõttfunkció keretei közé jól illeszkedõ viselkedésmódok, megfelelõen mûködõ szokásszerkezet, s egyúttal ¦ ami nem szükségképpen az elõbbiek velejárója ¦ pozitív élvezetmérleg jön létre; a másik esetben vagy a társadalmilag szükséges önszabályozást kell mindig újból az ellentétes irányú ösztönenergiák leküzdésére szolgáló súlyos erõfeszítéssel, a személyes kielégülés nagyfokú csorbításával megvásárolni, vagy egyáltalán nem sikerül úrrá lenni ezek felett az energiák felett, lemondani kielégítésükrõl; elég gyakran végül egyáltalán nem alakul ki a pozitív élvezetmérleg, mert a társadalmi parancsokat és tilalmakat nemcsak más emberek képviselik, hanem maga az ilyen módon megtört egyén is, akiben az egyik instancia megtiltja és bünteti azt, amit a másik szeretne megtenni.

A messzire tekintés kényszerének és a belsõ kényszernek a bõvülése

A Nyugati civilizáció folyamatát az teszi különös és egyedi jelenséggé, hogy itt olyan mérvû funkciómegosztás, annyira stabil erõszak- és adómonopólium, olyan nagy területeket és embertömegeket átfogó interdepenciák és versengések jöttek létre, mint még soha a világtörténelemben.

Csökkennek az ellentétek, sokasodnak a játékmódok

A nyugati társadalom sajátságaihoz tartozik, hogy fejlõdése során jelentõsen csökken az ellentét a felsõ és az alsó rétegek helyzete és viselkedési szabályai között. E fejlõdés során az alsó réteg jellemzõi valamennyi többi rétegben elterjednek. Ennek tünete, hogy a nyugati társadalom egésze fokozatosan rendszeresen dolgozó társadalommá vált; korábban a munka az alsó rétegeket jellemezte csak. Egyúttal szintúgy az egész társadalom terjednek el olyan jellegzetességek, amelyek korábban a felsõ rétegek megkülönböztetõ jegyei közé tartoztak. A külsõ társadalmi kényszerek átalakulása belsõ kényszerekké, automatikus, magától értetõdõ szokássá vált ösztönszabályozása és affektus-visszafogása ¦ amely általában csak olyan emberek esetében lehetséges, akik védettek a kard vagy éhhalál általi legszélsõségesebb testi fenyegetéstõl ¦ Nyugaton egyre inkább a széles néptömegekben is végbemegy.

A funkcionálisan magasabban elhelyezkedõ rétegek viselkedésmódjainak ez az állandó beépülése a feltörekvõ alsóbb rétegek viselkedésébe igen jellemzõ a felsõ rétegek sajátosan meghasadt helyzetére ebben a folyamatban. A messzire tekintéshez való hozzászokás, a viselkedés és az affektusok szigorúbb szabályozása, amelyek ¦ funkciójuk és helyzetük révén ¦ a mindenkori felsõ rétegekben megszokottá válnak, fontos eszközök ezeknek a rétegeknek, tehát például a gyarmatosító európaiaknak a kezében ahhoz, hogy fölénybe kerüljenek másokkal szemben; ezek e rétegek megkülönböztetõ jegyei, a felsõ réteg presztizsadó vonásai közé tartoznak.Ezért torolja meg többé-kevésbé bojkottal az ilyen társadalom az ösztön- és affektusszabályozás bevett sémája elleni vétket, valamelyik tagjának “elengedettségét”; annál szigorúbb a megtorlás, minél nagyobb az alul levõ társadalmi csoport ereje, minél jobban törekednek felfelé e csoport tagjai, és minél erõsebb a konkurencia-, vagyis az egyazon esélyekért folyó harc a felsõ és az alul lévõ csoportok között. A társadalmon belül így a felsõ rétegek tagjainak egymás felett gyakorolt erõs társadalmi felügyeletében jut kifejezésre az az ár, az erõfeszítés és a messzire tekintés, amelyet e rétegnek kell fizetnie, hogy megtarthassa pozícióját. A félelem, amely az egész csoport helyzetébõl, a magas pozíció fenntartásáért folytatott harcából s e pozíció nagyobb vagy kisebb fenyegetettségébõl származik, ezen a módon közvetlenül a viselkedési szabályrendszer betartására, a felettes én kifejlesztésére ösztönzi a réteg egyes tagjait; egyéni szorongássá, a személyes lealacsonyodástól vagy akár csak a saját társaságán belüli presztízscsökkenéstõl való félelem csap át; s ez a belsõ kényszerbõl kitenyésztett félelem attól, hogy az egyén tekintélye csökken mások szemében ¦ jelenjen meg akár szégyenérzet, akár önérzet formájában ¦, ez szüli meg újra és újra szokásszerûen a megkülönböztetõ viselkedést s emögött a szigorú önszabályozást.

Míg azonban egyfelõl ezek a felsõ rétegek ¦ s mint mondtuk, be a nyugati nemzetek a maguk egészében sok tekintetben felsõ rétegbeli funkciókat töltenek be ¦ arra törekszenek, hogy minden erõvel megõrizzék a megkülönböztetõ jegyeikként sajátos viselkedésüket és a rájuk jellemzõ ösztönszabályozást ¦ s erre kénytelenek is ¦, addig, másfelõl, saját helyzetük és az egész mozgásnak a szerkezete, amelyben sodródnak, hosszú távon vágül is egyre inkább a viselkedésbeli különbségek gyengülését kényszeríti ki. A nyugati civilizáció terjedésének mozgása elég világosan mutatja ezt a kettõs jelleget. Ez a civilizáció a nyugati emberek megkülönböztetõ és fölényt adó vonása, egyúttal azonban a nyugati emberek saját konkurenciaharcuk nyomására az emberi kapcsolatoknak és funkcióknak a saját normájukhoz igazodó megváltozását hozzák létre és kényszerítik ki a föld nagy részén. A világ nagy részét változtatják függõ helyzetûvé, s egyúttal ¦ az elõrehaladó funkciómegoszlás újból és újból megfigyelhetõ törvényének megfelelõen ¦ õk maguk is függeni fognak tõle. Egyfelõl, egy sor intézmény vagy saját viselkedésük szigorú felügyelete révén sokat emelnek saját maguk és az általuk gyarmatosított csoportok közé, amelyeket az “erõsebb jogán” maguknál alacsonyabb rendûnek tekintenek; másfelöl viszont, társadalmi formáikkal együtt viselkedésformáikat és intézményeiket is elterjesztik ezek között a csoportok között. Jórészt, anélkül hogy tudnák, olyan irányba munkálkodnak, amely elõbb-utóbb oda vezet, hogy gyarmatosítók és gyarmatosítottak között csökkentek a különbségek mind társadalmi erõ, mind a viselkedés tekintetében.

A civilizáció elterjedésével párhuzamosan csökkennek a viselkedésbeli ellentétek a mindenkori felül levõ és a mindenkori alul levõ csoportok között, ugyanakkor szaporodnak a civilizált viselkedés fajtái vagy árnyalatai.

Kérdések a szöveghez

1. Hogyan magyarázza Elias a társadalmi alakzatok (struktúrák) létrejöttét/keletkezését?

2. Hogyan hatnak ezek a folyamatok az emberek egymás közötti kapcsolataira?

3. Milyen változások mennek végbe a személyiségen belül? Hogyan változik meg az egyén érzelmi-indulati “háztartása”?

4. Hogyan lehetséges az egyén számára pozitív érzelemmérleget elérni a társadalomhoz/társadalmi környezethez fûzõdõ viszonyában?

5. Milyen jegyekkel írhatók le a Nyugat civilizációs folyamatának sajátszerûségei?

6. Hogyan alakul a felsõ és alsó rétegek viszonya? Milyen magatartásbeli sajátosságok erõsítik meg a felsõ rétegek helyzetét?